Hamvazószerda

2022. március 2.

Tiéd az ország, Tiéd a hatalom, Tiéd a dicsőség… Minden Miatyánkban elismerjük szavainkkal. Ha a mélyére nézünk, mit is jelent ez, közelebb jutunk a homlokunkra hamuval rajzolt kereszt, és a közben elhangzó szavak üzenetéhez: „Emlékezz ember, porból lettél és porrá leszel.”

Az Ószövetség embere hamuval szórta meg a fejét bűnbánat és gyász során (vö. Józs 7,6; Jób 42,6; Dán 9,3). Mindkét esetben saját esendőségével szembesül az ember. A gyász és a bűnök felismerésének pillanatában érti, hogy nem övé a hatalom, nem ő az úr, s látja milyen kis porszem ő valójában. Kiszolgáltatott. A saját testének, az érzéseinek, vágyainak. És Istenhez kiált. A legnagyobb lelki fájdalomban, a legmélyebb ponton az ember Istenhez kiált. Ádám vétke óta újra és újra elfordulunk Istentől, megkérdőjelezzük Őt, számonkérjük, ha valami nem úgy van, ahogy szerintünk lennie kellene, azt gondoljuk, mi jobban tudjuk mi jó nekünk, és mi jó a másiknak, a világnak. Ha Isten mást mond, inkább nem állunk vele szóba, figyelmen kívül hagyjuk. Azt mondjuk „enyém az ország, enyém a hatalom és enyém a dicsőség is”. „Nincs szükségem Rád!” Persze sosem fogalmazzuk így meg, de ha magunkba nézünk… A bűneinkkel és a halállal való találkozás pillanata gyakran rákényszerít erre az önvizsgálatra. Abban a pillanatban értjük, hogy porból lettünk és porrá leszünk. Tudjuk. Ez a felismerés kiválthat dühöt, haragot, félelmet, kétségbeesést is. Ami nem baj, hiszen mindannyian úton vagyunk. A fontos az, hogy ne álljunk meg itt! Menjünk tovább az úton!

Ha Isten a Szeretet (vö. 1Jn 4,16), akkor Ő mindig jót akar nekem. Akkor Ő mindig segít, a kezét nyújtja, ha elesem, mindig megbocsájt, mindig vigasztal, mindig azon van, hogy a velem való kapcsolata mélyüljön, mindig gyógyít, mindig hív és mindig vezet, önmagához. De ne gondoljuk, hogy mi tudjuk, mi ezeknek a módja! (Kié a hatalom?) Ha Isten valóban szeret, akkor azt is pontosan tudja, hogy olykor azzal többet segít, ha engedi, hogy megvívjuk a saját belső harcainkat. Önmagunkért, Érte, a Vele való kapcsolatért. Mint a szülő, aki tudja, hogy síró gyermekének most vigasztalásra van éppen szüksége, vagy arra, hogy hagyják, hogy megküzdjön egy nehéz helyzettel. Az úton végig kell mennünk. Isten nem szeretne minket, ha „megmentene” az út nehézségeitől. Isten az, aki a szívünkbe lát, aki a szüleinknél, barátainknál, házastársunknál, de még önmagunknál is sokkal jobban ismer bennünket. (vö. Bölcs 1,6; Zsolt 44,22) Az ember szabad akaratából mondhat nemet Istennek. De Isten irántunk való szeretete ettől nem változik. Az orvos akkor is gyógyítani akar, ha a beteg nem bízik benne, ha visszautasítja a kezelést, a konzultációkat… Döntenünk kell, nem is egyszer, hanem újra és újra az utunkon járva: Elhiszem-e, hogy Övé az ország és a hatalom? Elhiszem-e, hogy szeret engem? Át tudom-e engedni neki a hatalmat az életemben, szabad akaratomból így dönteni? Bízom-e benne? – Belegondolok-e, hogy csak azért létezem, mert Ő akarja ezt? „Emlékezz ember, porból lettél és porrá leszel.” Ha nem állunk meg a félelem, harag és kétségbeesés „állomáson” az utunkon, akkor felismerhetjük, hogy tudni, mennyire Istentől függünk, tudni, hogy Övé a hatalom, Övé, aki a Szeretet, akkor belegondolni végtelen „kiszolgáltatottságunkba” bizalmat szül bennünk, ráhagyatkozást, akár örömteljes megkönnyebbülést, hogy nem kell mindent tudnunk és értenünk, csak bíznunk abban, aki érti és tudja, mert Ő az Úr, Övé a hatalom. A gyerekek ösztönösen tudják, hogy életük a szüleiktől függ, egészen biztosak abban, hogy a szüleik csak jót akarhatnak nekik. Isten azt kéri tőlünk, váljunk újra gyermekekké, higgyük el, hogy Ő gondoskodik rólunk. (vö. Mk 10,15; 1Jn3,1) S akkor megláthatjuk, felfoghatjuk mennyire szeretve vagyunk. A bűneinkkel, megbotlásainkkal, eleséseinkkel együtt. Akkor meg tudjuk engedni Istennek, hogy segítsen, hogy gyógyítson. (vö. Mt 8,2) Akkor a folytonos tenni-akarás helyett engedni tudjuk, hogy Ő cselekedjen. Mert Övé a hatalom, s Övé a dicsőség!

Az Ószövetség emberei nem állnak olyan távol tőlünk. Mi is hajlamosak vagyunk követelőzni, lázadni Isten ellen, nem bízni Benne. Ádám vétke óta ezt hordozzuk magunkban. Az Újszövetség emberei azonban sokkal közelebbről ismerhetik Istent, már ha akarják/akarjuk. Ahhoz, hogy jobban megismerhessünk valakit, kapcsolatban kell lennünk vele. Jézus megmutatja, mit is jelent az, hogy Isten a Szeretet. Segít felismernünk, hogy kié az ország, a hatalom, és kié a dicsőség: a Szereteté. Talán a nagyböjt különösen is alkalmas arra, hogy jobban megértsük, felfogjuk, felismerjük azt a biztonságot, azt a szeretetet, azt a békét, örömöt, amit a „porból lettél és porrá leszel” szavak már magukban rejtenek, s a kereszten egészen megmutatkozik valódi, Isten-szerinti értelmük. „Emlékezz ember!”