Urunk bemutatása – Gyertyaszentelő Boldogasszony

Mária és József elviszik Jézust Jeruzsálembe, hogy a törvény szerint bemutassák őt, az elsőszülött fiút az Úrnak. (Lk 2,22-40) Ebben az esetben azonban különös dolog történik, úgy tűnik, mintha inkább az Úr mutatná be nekünk az Ő elsőszülött fiát, Simeonnak és Annának, rajtuk keresztül a jelenlévőknek és a ma emberének.

Ahogy a zsidók hosszú-hosszú éveken keresztül várták a Messiást, aki megszabadítja őket a rabságból és királyuk lesz, úgy mi is minden adventben várakozunk Jézus megszületésére. Jézus nekünk is, ma is a királyunk akar lenni. Nem azért, mert hatalomra vágyik, nem azért, mert mindenáron uralni akarja az életünket, vagy hogy bíráskodhasson rajtunk, hanem egyszerűen csak szeret minket, s ez a szeretet indítja arra, hogy segítségünkre siessen, s megtestesülve világossággá váljon számunkra. Itt és most. Ha ezt elhisszük, akkor biztosan tudhatjuk, hogy Jézus minden kérése, figyelmeztetése, útmutatása, vezetése, tiltása a mi szabadulásunkhoz vezet, s a javunkra szolgál, még ha olyan sokszor nem is látjuk még ezt be. Ha nem bízunk benne, nem tud a Királyunk lenni, nem tud segíteni.

Karácsonykor megünnepeltük Jézus születésnapját, megünnepeltük a megtestesülést, de ezzel nincs vége. Most fel kell Őt ismernünk. Ezért mutatja be az Úr a fiát nekünk.

Talán azt gondoljuk, Simeon és Anna olyan kivételes kegyelemben részesültek, amiben nekünk sosem lesz részünk, hiszen ők felismerték Isten Fiát. Távolról csodáljuk őket, s talán még Istent is csak távolról magasztaljuk a több mint 2000 évvel ezelőtti eseményeket hallva. Talán a történet megmelengeti a szívünket, meghatódunk Simeon énekén, vagy elszomorodunk a Mária lelkét átjáró tőrre gondolva. Aztán tovább megyünk, mintha semmi közünk nem lenne a történethez.

De nézzük meg ezt a két embert. Simeon igaz és istenfélő ember, várja a Messiást, és a Szentlélek lakik benne. Azért megy a templomba éppen akkor, amikor Jézust szülei bemutatják az Úrnak, mert „a Lélek arra indította”. Anna egy idős özvegy asszony, aki Simeonnal ellentétben mindig a templomban van, böjtöl és imádkozik, így szolgálva Istent, éjjel és nappal. A közös bennük a hit, az Istenbe vetett bizalom. Mindkettőjüket úgy ismerjük meg, mint akik Isten szavára figyelve, Istenre nyitottan élik életüket. Ha kicsit jobban körülnézünk, észrevesszük, hogy Isten ma is küld hozzánk Simeonokat és Annákat, akik segítenek nekünk felismerni a Fiút. S ha a realitást is figyelembe vesszük, vélhetően ők is hosszú utat jártak be, mire eléggé kinyílt a szemük ahhoz, hogy meglássák és felismerjék Jézust. Talán nem is olyan nagyon különböznek ők tőlünk, mint elsőre gondolnánk.

Simeon éneke örömének. Néha megadatik nekünk is egy-egy pillanat, amikor eltölt Isten jelenléte. Alig fogjuk fel, de abban a pillanatban azt gondoljuk nincs más, nincs több, amire vágynánk még az életünkben itt a földön. Teljesség, öröm, békés szeretet. „Elbocsáthatod szolgádat, Uram.” Mert abban a pillanatban nincs bennünk semmi kétség Isten jelenléte felől. Ezek ritka pillanatok, s miután elmúltak, könnyen meg is feledkezünk róluk. De itt van ez a pici baba, Jézus, aki éppen azért született közénk, mert tudja, hogy az ember esendő. Az Úr, Simeon, Anna, Mária, József bemutatják nekünk is, hogy tudjuk, ki Ő. Jézusra irányítják a figyelmünket, aki kapcsolatba akar lépni velünk; mert a megtestesült Istent már itt a földön, emberi esendőségünkben is fel tudjuk ismerni. S ha ez megtörténik – Isten kegyelméből -, már rajtunk áll, hogyan megyünk tovább, vele, vagy nélküle.