2023. Nagyhét, Húsvét

Virágvasárnap

Nagycsütörtök

Nagypéntek

Az esti szertartás után közösen néztük meg a Passió c. filmet a Közösségi Házban. “A Passió… Ugye most láttam először, és annak idején 2 keresztény ismerősöm vitatkozott azon, hogy jó film e vagy se, mert egyikük szerint túl véres.. Na nekem személy szerint nagyon megrendítő volt. Egyrészt eddig is felfogtam, hogy Jézus szenvedett értünk a kereszten, de azért ennyire véresre sose képzeltem, pedig bizonyosan az volt… És ezt így látni nagyon fájdalmas, és tényleg megrendítő volt. Emellett pedig az anyai vonal is megjelent, amibe azért elég nehéz beleképzelnem magam, hogy milyen érzés lehetett ez Máriának, de a film ezt is elég jól megmutatta… Ha 3x nem sírtam el magam közben, akkor egyszer se, pedig igyekeztem visszafogni magam.” – Virág Tímea

Nagyszombat

“Úgy érzem akaratomon kívül sikerül átélni a szenvedést. Kb. egy éve nem voltam ilyen rosszul. Sokat kell a szorongások ellen harcolnom, ami nagyon kimerít. Nem az én kezemben van a saját lelki jóllétem, mentális egészségem? Az Úr kegyelme. Hogy az apró hétköznapi csodák boldogsággal töltsenek el (néha megadatik ez is, vagy hogy észrevegyem a küldött kis kapaszkodókat). Addig adogatja fel a labdákat, amíg olyanra nem edz, mint amilyennek szeretne? Én meg folyamatosan kontollt akarok gyakorolni felette, és tenni érte. Félek, hogy számomra nagyon nehéz is lehet, belerokkanok, (mint 2019-ben), pedig ezek természetes, általános dolgok, amik mindenkivel megesnek. Csak nem reális a megélésem. 

Most nem vagyok folyamatosan olyan elveszett, nagyobb az eszköztáram is, csak sok nagyon rémisztő időszak van, amikor nem látom az Istent. Sok éjszaka van, amikor végig remegve, gyomorgörcsel, öklendezve mondom a rózsafüzért, váltogatott titkokkal, hogy küzdjek a pánikroham ellen. Nagyon elfáraszt. Aztán nappal sokszor jobb, meg tudok élni boldogságot is. 

Miért mindig csak akkor lesz fontosabb a békesség itthon mint az igazság, amikor nem vagyok jól, és úgy érzem nem tudom segítség, támasz nélkül vinni a kis keresztjeimet?? A férjem felé akkor mutatom ki csak a szeretetem, amikor már rászorulok, az ő segítsége is kell. Érdekből. 

(Nehéz időszak volt most, egy kinyomozhatatlan ételallergiás, nagyon heves “rohamokkal” zajló betegség, ami féltem, hogy akkor tör rám, amikor hirtelen nincs kire bízni Zitát. Azután több felvonásban hónapokig húzódó hányás-hasmenés a lányoknál, Zitával korházban is voltunk. A szeretett Nagypapám kórházban van, lassan haldoklik, előtte itthon ápoltuk anyával, de már nem lehetett tovább. Szörnyű nézni ahogyan kínlódik. Anyát nagyon támogatnom kell most, szinte döntés- és cselekvésképtelen, nem szólhatok neki, hogy nem vagyok most jól.) 

Néha azt érzem, a Jóisten nem ad elég erőt ezek viseléséhez, – tudom, másnak sokkal súlyosabb terheket ad, és elbírják. A baba-mama is tele van erős, nagyobb nehézségekkel küzdő, és tényleg nagyszerű anyákkal. Gyengének érzem magam, mert az apróságokat is rosszul viselem, túlzottan szorongok, időnként pánikig. Alkalmatlannak érzem magam ilyenkor. De mégis jó őket látni, adhat erőt. Velem mi lesz ha jön egy nagyobb próba? Összeomlok? Félek. 

Persze vannak jobb időszakok, amikor kiderül az ég. 

Próbáltam egész nagyböjt alatt az én kicsi keresztjeimet átölelni, és örülni, mert ez az enyém, felajánlani ezeket is áldozatul. De azt nem tudom nyugodt békés lélekkel fogadni, mikor a gyerekeim szenvednek. És bennem van egy folytonos félelem, hogy a jövőben mi vár rájuk (háború? klímakatasztrófa? éhínség? betegség?). Próbálom pozitívan, reményekkel telve lemozizni a közeli és távoli jövőt, de annyira könnyen kibillenek. 

Hit, remény, szeretet, a gyerekeim Isten kezébe helyezése helyett sokszor csak a szorongás, félelem marad. Valahogy ahányszor lekerülök, mindig azt hiszem, hogy a lent az már állandó. 

Néha annyira beleragadok saját gondjaimba, hogy másokat alig veszek észre…. Csak amikor jobban leszek, akkor nyitom ki a szemem, és megjön a motivációm, és a mások felé fordulás. 

Várom a feltámadást és a mennyek országának megnyitását.” – Kiss Ildikó

Húsvét Vigíliája

Húsvét

“A bűneim okozzák a rosszul-létemet.? Mefogadtam Istennek sokszor, hogy törekszem Anyósommal türelmes, higgadt, szeretetteljes lenni, ehhez képest az ünnepi asztalnál bunkón szóltam neki. És mikor erre rádöbbentem, mintha a szívembe markolt volna valaki, az egész testem remegett, a falat kifordult a számból. Megint egy szeg Krisztusba, amit én verek be? (Megpróbáltam azonnal a bocsánatkérést, de csak annyi sikerült, h megkérdeztem bunkó vagyok-e?). Nekem ahhoz, hogy ne kövessem el újra és újra ugyanazon bűnöket, kis pofon a Jóistentől nem elég, abból nem tanulok. De csak a poklon át vezet út a mennybe?

A bűneim másik fő célpontja a Férjem. Házastársi kötelességeimet nem teljesítem hosszú ideje. Vannak próbák, de az igazság az, hogy nekem így kényelmes, takarózom a szorongásokkal, meg hogy én nem lelem örömöm benne és úgy nem jó…. De egy lelki tükör szerint ez bűn. Most döbbentem erre rá, hogy ez is szeretetlenség. És a félelem belémhasított, hogy el fog hagyni mostmár ennyi év után. Félek egyedül maradni.

Nagypapa keze ma már ki van kötözve a kórházban. Ezer ilyet láttam már. Persze, helyes, mert kitépi a tűt, meg stb. De nagyon fáj látni. Biztosan megfeszül a kis madár teste, és elgémberedik. Jézus jut eszembe a kereszten. Nem ezt érdemli. Egyikük sem. Nagypapa mindig sokat imádkozott. Most 2 alkalommal megkérdeztem, – nem tudom mennyit fog fel- hogy imádkozik-e. Azt mondta mindkétszer, hogy nem. Imádkozzál! – mondtam. Erre a válasz: jó! 

Miért nem tud elmenni, talán befejezetlen ügye van Istennel? Gino már 2 hete ellátta a szentségekkel…..” – Kiss Ildikó