Nagypéntek

Mielőtt a keresztútról beszélünk, tisztáznunk kell egy dogmatikai tényt.

„Saját fiát nem kímélte az Isten, hanem értünk mindnyájunkér kínhalálra adta.”

Úgy tűnik, mintha ez érvénytelenítené azt a kijelentését Istennek, hogy “Te vagy az én szeretett fiam, akiben kedvem telik”. E mögött az van, hogy Jézus Krisztusnak, mint második isteni személynek, nincs szüksége irgalomra, mert két egyenrangú, sőt egylényegű személyről van szó, akik között csak kölcsönös és végtelen fokú szeretet van: maga a Szentlélek.

Emberségében hasonló lett hozzánk a bűnt kivéve. Bár ő nem vétkezett, magára vette a bűnt, ezért az atya Húsvét hajnalán feltámasztotta és testi valójában megdicsőítette.

A kereszten függő Jézus pont középen van, ég és föld között. Fentről nézve – Isten szemszögéből – az emberiség tökéletes hódolatát mutatja be, lentről nézve – a mi szemszögünkből – pedig Isten végtelen irgalmát hozza és osztja szét nekünk.

Ma nincsen szentmise, mivel nincs epiklézis (lélek lehívás). Elmaradnak az alapítás igéi. Nincs konszekráció (átváltoztatás).

A papság és az asszisztencia némán vonul be a templomba és a nyitott tabernákulum előtt némán leborulnak. Ez egyszerre fejezi ki a legmélyebb megalázkodást és az egységet a földdel, melyet megszentelt Jézus lehulló vére, az imádást, a hódolatot, a gyászt és a bocsánatért való esedezést.

Aztán jönnek az olvasmányok a Passió és a könyörgések.

Az Úr szent testének felmutatása helyett a Szent Kereszt előtt hódolhatunk. Ez nem bálványimádás, mert Jézus itt azonos a kereszttel. Persze ezt csak a lelki szemünkkel, a hit látásával szemlélhetjük. Hódolat kifejezése a kereszt előtt a térdhajlás, megérintése a szent sebeknek.

Viszont van áldoztatás. Mintha elővételeznénk az eljövendő világot, ahol nincs szükség átváltoztatásra, viszont az áldozás lényege megmarad, a kommunió. A nagypénteki áldozásban már a feltámadott Úrral találkozunk. Ő belép a mi életünkbe, hogy azt a saját megdicsőült életévé alakítsa.

Az egyház liturgiája sajátos módon, erőteljes jelekkel, drámai módon hozza elénk Jézus Krisztus keresztáldozatát. Az Úr imádságának elmondása, a Miatyánk kérései különösen mély értelmet nyernek. Jézus a vérrel verítékezett imájában halálának célt és értelmet adott. Ha másként nem lehet, akkor ezáltal szenteltessék meg Isten neve és jöjjön el az ő országa. „Legyen meg a te akaratod” – talán Jézus pont ezért mondhatta a Getszemáni kertben: „Atyám! Ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd!” „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. A kenyérben szimbólikusan jelenik meg saját teste Jézusnak, melyet a tanítványainak adott az utolsó vacsorán. „És bocsájtsd meg bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Jézus halála a bűnök bocsánatára történt és hogy mi is képesek legyünk megbocsájtani. „És ne vígy minket kisértésbe, de szabadíts meg a gonosztól”. Jézus is kisértést szenvedett, de bűnt nem követett el. A szentáldozásban vele egyesülve a Miatyánk kéréseinek beteljesedésének leszünk részesei. Méltóvá válunk arra, hogy megvalljuk: „Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké. Ámen”.

A szertarás végén megnyitják a szent sírt (úrkoporsó). Itt imádkozhatnak, virraszthatnak a hívek. Az oltáriszentséget és a megmaradt eucharistiát egy ideiglenes tabernákulumba helyezik.